Épp néhány napja viccelődtem egy barátnőmmel, hogy mindenki most házasodik. Azon szörnyülködtünk, hogy jó pár ismerősünk nagyon korán férjhez ment mostanában, kb. 20 évesen, és barátnőm 23 éves létére még nincs eljegyezve. Pedig a párjával 5 éve vannak együtt.

Ha meg akarnám fogalmazni, hogy tulajdonképpen mi volt köztem és S. között 3 évvel ezelőtt, még most sem tudnám. Pedig... ez elég hosszú idő.

Egy táborban találkoztunk, baptista táborban nyár elején. Mindketten segítők voltunk, és azért voltunk felelősek, hogy a pici gyerekek jól érezzék magukat, kapjanak reggelit és uzsonnát, amit mi készítettünk el. Abban a táborban nagyon sokan dolgoztunk a háttérben, így jutott idő beszélgetni a társainkkal, nem volt nagy hajtás. Nem telt bele két napba sem, mire összebarátkoztunk S.-el. Elhalmozott csokival és nagyon sokat beszélgetett velem. Mikor leesett a karkötőmről egy medál, rögtön utánam jött, hogy velem keresse. Minden ebéd utáni sziesztát velem töltött, a reggeli érkezésekkor pedig az időt viccek mesélésével töltöttük. Az utolsó napokban azt vettük észre, hogy minden gyerek velünk kezdte a reggelt, és beszálltak ők is a poénmesélésbe. Utolsó nap, mikor mindenki mindenkivel lefotózkodott, velem is készített egyet képet. Mire hazaértem, az lett a profil fotója! Addig csak barátként gondoltam rá, és ezt nem tudtam mire vélni. Senki sem szokott csak úgy kirakni egy lánnyal közös képet. Viszonoztam, és beállítottam én is, így közös lett a profilképünk. Bízott benne, és célozgatott rá, hogy reméli nem cserélem le egyhamar - sem őt, sem a fotónkat.

Úgy éreztem, hogy szerencsés vagyok és 16 évesen megtaláltam a lelki társamat. Egymás gondolatait találtuk ki. Nemcsak belsőleg, de külsőleg is nagyon hasonlítottunk: sokan azt hitték, hogy testvérek vagyunk, hisz ő is szőke volt, csak két fejjel magasabb, mint én. Sokan mondják egyébként, hogy illenek össze igazán, akik külsőleg is nagyon hasonlítanak egymásra.

Az egész nyarat végig beszélgettük. Én munkaidő alatt is leveleztem vele, ő pedig táborokban volt és mindig válaszolt, amikor lett egy szabad perce is. Üzengetett, hogy már most hiányzom neki 1 hét után, minden reggel velem ébred, mert arról az ébresztő zenéjéről mindig én jutok eszébe. Sokszor megkért, hogy ne feledkezzek meg róla sosem. Amikor nem volt net a laptopján, azt is miattam sajnálta. Megígérte, hogy egyszer meghív majd kajálni, és akkor kóstoltat velem ananászos ételeket, amiket ő is szeret, meg nézünk majd együtt olyan filmeket is, amiket nem ismertem akkor. Születésnapomon a családomon kívül ő hívott fel egyedül, hogy hallja a hangomat. Külön programot is szervezett, ami végül nem jött össze, mert egy kenu a lábára dőlt, de nem árulta el sosem, hogy mi lett volna az, mert "egyszer úgyis elmegyünk oda közösen, ha jobban lesz". Ezt akkor el is hittem. Ő is imádott fotózni, egymás képeit állítottuk be háttérképnek. Júliusban kérdezte meg, hogy nem lenne-e kedvem felmenni Pestre és együtt tölteni az augusztus 20-át. Naná, hogy beleegyeztem, sosem láttam még élőben a pesti tűzijátékot! Egy csodás napot töltöttünk együtt: a Citadelláról csodáltuk a várost, majd végigsétáltunk a rakparton, felfedeztük a Margit-szigetet, majd következett a tűzi játék. A nap folyamán készült rólunk közös kép, amit ő szerkesztett meg, én pedig kiraktam. Mikor elköszöntünk, megölelt. Azon a nyáron még egyszer találkoztunk, amikor a vidámparkba mentünk a két testvéremmel, ő pedig az utolsó pillanatban csatlakozott. Örültem neki, természetesen, még a szülinapi ajándékát is oda tudtam neki adni. És végre volt velem valaki, aki a zuhanós-fejen állós játékokra is felült velem. Mikor elbúcsúztunk, ismét a karjai között találtam magam. Olyan gondtalannak és felhőtlennek tűnt minden.Sokszor álmodtam még és vágytam legalább az ölelésére.

Nyár végén, mielőtt elköltözött volna Kecskemétre az egyetem miatt, írt, hogy reméli még találkozunk.

Ez volt az utolsó, amikor kedvesen váltott szót velem.

Sosem gondoltam bele, hogy mi lett volna, ha nem Kecskemétre megy tovább, hanem az én városomba tanulni, ugyanis az itteni fősulit is megjelölte, de az első helyre vették fel. Érdekes helyzet lett volna, de nem így hozta a sors.

Két hónap múlva, októberben beszéltünk csak újra, amikor lecserélte a közös képünket. Már nem is érdeklődött felőlem, hiába írtam neki, két mondatnyi chatelés után lerázott. 

Nagyon megbántott. Sokat sírtam miatta. Leginkább magamat egy drogoshoz tudnám hasonlítani, akinek hirtelen megvonták az adagját. Fájt. Nagyon fájt. Arról nem is beszélve, hogy eltaszított még a gyülekezettől, ami a tábort szervezte, és ahova szívesen jártam. Másfél év múlva tettem be oda a lábamat újra, és mint egy idegenre, úgy tekintett rám. Persze akkorra már volt barátnője. 

Tavaly próbálkoztam utoljára, amikor újra elmentem táborba segítőnek, és a vasárnapi gyüliben összefutottunk. Mikor meglátott, akkor csak köszönt, és a mellettem álló öcsémmel kezdett el beszélgetni...?! Két év után. Bravó. Én megpróbáltam kedves lenni, de ő nem érdeklődött felőlem.

Utólag persze kerestem magamban a hibát, hátha nem erősítettem meg, hogy ő is hiányzik nekem stb. De talán ezt többször nem rontom el, és megtanulom értékelni, amim van és kimutatni jobban az érzelmeimet.

Szerintem ez mindkettőnk bénasága volt.