Egy ideig arról álmodtam, hogy visszatalál hozzám, és bocsánatot kér.

Ha hullócsillagot láttam, rá gondoltam, vagy azt kívántam, hogy valaki töltse be az utána maradt űrt. De már nem pazarlom erre egy ideje a kívánságaimat, még a szülinapi gyertyáim elfújásakor sem. Majd jönni fog valaki, nincsenek véletlenek. 

Mostanában sokat nézegettem S. adatlapját. Mivel leiratkoztam az ő értesítéseiről, nem kellett minden vele kapcsolatos dolgot látnom,így könnyebbek lettek a hétköznapok. Viszont néha-néha kíváncsi voltam, hogy mi van vele, még úgy is, hogy nem beszéltünk. Illetve én érdeklődtem utána kétszer, de feladtam, mert lerázott... Viszont idén szülinapomon felköszöntött! Azt hittem rám is ír, hogy mi van velem, vagy a felvételi miatt, de egy hét múlva vettem észre, hogy eljegyezte a barátnőjét.

Elegyezte. Két év után. A három évvel ezelőtti énem sírna a döntése miatt, de most egy könnycsepp sem gördült le. De gondoltam, hogy eljön ez a pillanat, ezért már pár hónapja készítettem a lelkemet, hogy ne lepődjek meg. Francba a megérzésekkel, amik mostanában ennyire bejönnek... És most vele alapít családot? Tényleg ő lenne az igazi számára? Ha már így döntött, áldásom rájuk.

Örömöt jelent-e az, hogy boldog valaki mellett? Inkább furcsa érzések kavarognak bennem. Én, aki nem hiszek a véletlenekben, sosem jöttem rá például arra, hogy S. miért került hozzám ilyen közel és miért lépett be az életembe (és egyúttal ki). A fura érzésekhez hozzá tartozik az is, hogy nem tudom, hogy nevezhetem-e őt az első szerelmemnek? Vagyis ... elvileg ... ha szerelmes lettem volna, akkor nem kételkednék? Lehet. Sőt három év távlatából inkább tűnik olyannak ez az egész, mintha az első ember nyakába ugrottam volna, akinek tetszettem. De erről a dologról sosem tudtunk beszélni. És a magam részéről: vajon a szerelem érzésébe voltam-e szerelmes? Hm. Talán ismét bingó. De azt tudom, hogy az augusztus 20. már nem jelent élvezetet és azt is, hogy amíg tartott ez a nyár, én nagyon boldog voltam, érdemes volt minden nap korán kelni, és egy hosszú levél elolvasásával kezdeni. Azt is tudom, hogy az elmúlt három évből két évig nem voltam hajlandó semmilyen nemű fiút beengedni az életembe, mindenkit hozzá hasonlítottam, és elvárásaim voltak, amik nem vezettek semmi jóra.

Egyáltalán ha találkoznánk, gratulálnék neki az eljegyzése alkalmából? Az illem miatt valószínűleg, de nem teremtek lehetőséget, hogy ez megtörténjen. Szerencsére van közöttünk több tíz kilométer. 

Már csak az egyetemben bízom. Nem szeretnék egyedül megöregedni, vagy túl későn családot alapítani. Jó, ez viccesen hangzik, hiszen csak 19 vagyok. De egyelőre a sok eljegyzés, esküvő és olyan barátnős találkozás között, ahol a mindenki pasija előkerül, na ott kényelmetlen és rossz érzés szinglinek lenni. Főleg egy olyannak, akinek sosem volt barátja, és semmilyen módon nem tud hozzászólni a történésekhez. Remélem gólyabálra lesz kísérőm, ott nem lehet megjelenni egyedül.

Nem szeretnék én sem ott kilyukadni, hogy az első jött-menthez hozzámegyek feleségül. Sok első szerelmes nem is marad együtt. Persze egyetemre azért megy az ember elsősorban, hogy tanuljon. De új kapcsolatok kialakítására is tökéletes.

De semmi sem ugyanaz már. 

Nem bírom a változásokat.