Egy ideig arról álmodtam, hogy visszatalál hozzám, és bocsánatot kér.

Ha hullócsillagot láttam, rá gondoltam, vagy azt kívántam, hogy valaki töltse be az utána maradt űrt. De már nem pazarlom erre egy ideje a kívánságaimat, még a szülinapi gyertyáim elfújásakor sem. Majd jönni fog valaki, nincsenek véletlenek. 

Mostanában sokat nézegettem S. adatlapját. Mivel leiratkoztam az ő értesítéseiről, nem kellett minden vele kapcsolatos dolgot látnom,így könnyebbek lettek a hétköznapok. Viszont néha-néha kíváncsi voltam, hogy mi van vele, még úgy is, hogy nem beszéltünk. Illetve én érdeklődtem utána kétszer, de feladtam, mert lerázott... Viszont idén szülinapomon felköszöntött! Azt hittem rám is ír, hogy mi van velem, vagy a felvételi miatt, de egy hét múlva vettem észre, hogy eljegyezte a barátnőjét.

Elegyezte. Két év után. A három évvel ezelőtti énem sírna a döntése miatt, de most egy könnycsepp sem gördült le. De gondoltam, hogy eljön ez a pillanat, ezért már pár hónapja készítettem a lelkemet, hogy ne lepődjek meg. Francba a megérzésekkel, amik mostanában ennyire bejönnek... És most vele alapít családot? Tényleg ő lenne az igazi számára? Ha már így döntött, áldásom rájuk.

Örömöt jelent-e az, hogy boldog valaki mellett? Inkább furcsa érzések kavarognak bennem. Én, aki nem hiszek a véletlenekben, sosem jöttem rá például arra, hogy S. miért került hozzám ilyen közel és miért lépett be az életembe (és egyúttal ki). A fura érzésekhez hozzá tartozik az is, hogy nem tudom, hogy nevezhetem-e őt az első szerelmemnek? Vagyis ... elvileg ... ha szerelmes lettem volna, akkor nem kételkednék? Lehet. Sőt három év távlatából inkább tűnik olyannak ez az egész, mintha az első ember nyakába ugrottam volna, akinek tetszettem. De erről a dologról sosem tudtunk beszélni. És a magam részéről: vajon a szerelem érzésébe voltam-e szerelmes? Hm. Talán ismét bingó. De azt tudom, hogy az augusztus 20. már nem jelent élvezetet és azt is, hogy amíg tartott ez a nyár, én nagyon boldog voltam, érdemes volt minden nap korán kelni, és egy hosszú levél elolvasásával kezdeni. Azt is tudom, hogy az elmúlt három évből két évig nem voltam hajlandó semmilyen nemű fiút beengedni az életembe, mindenkit hozzá hasonlítottam, és elvárásaim voltak, amik nem vezettek semmi jóra.

Egyáltalán ha találkoznánk, gratulálnék neki az eljegyzése alkalmából? Az illem miatt valószínűleg, de nem teremtek lehetőséget, hogy ez megtörténjen. Szerencsére van közöttünk több tíz kilométer. 

Már csak az egyetemben bízom. Nem szeretnék egyedül megöregedni, vagy túl későn családot alapítani. Jó, ez viccesen hangzik, hiszen csak 19 vagyok. De egyelőre a sok eljegyzés, esküvő és olyan barátnős találkozás között, ahol a mindenki pasija előkerül, na ott kényelmetlen és rossz érzés szinglinek lenni. Főleg egy olyannak, akinek sosem volt barátja, és semmilyen módon nem tud hozzászólni a történésekhez. Remélem gólyabálra lesz kísérőm, ott nem lehet megjelenni egyedül.

Nem szeretnék én sem ott kilyukadni, hogy az első jött-menthez hozzámegyek feleségül. Sok első szerelmes nem is marad együtt. Persze egyetemre azért megy az ember elsősorban, hogy tanuljon. De új kapcsolatok kialakítására is tökéletes.

De semmi sem ugyanaz már. 

Nem bírom a változásokat.

Épp néhány napja viccelődtem egy barátnőmmel, hogy mindenki most házasodik. Azon szörnyülködtünk, hogy jó pár ismerősünk nagyon korán férjhez ment mostanában, kb. 20 évesen, és barátnőm 23 éves létére még nincs eljegyezve. Pedig a párjával 5 éve vannak együtt.

Ha meg akarnám fogalmazni, hogy tulajdonképpen mi volt köztem és S. között 3 évvel ezelőtt, még most sem tudnám. Pedig... ez elég hosszú idő.

Egy táborban találkoztunk, baptista táborban nyár elején. Mindketten segítők voltunk, és azért voltunk felelősek, hogy a pici gyerekek jól érezzék magukat, kapjanak reggelit és uzsonnát, amit mi készítettünk el. Abban a táborban nagyon sokan dolgoztunk a háttérben, így jutott idő beszélgetni a társainkkal, nem volt nagy hajtás. Nem telt bele két napba sem, mire összebarátkoztunk S.-el. Elhalmozott csokival és nagyon sokat beszélgetett velem. Mikor leesett a karkötőmről egy medál, rögtön utánam jött, hogy velem keresse. Minden ebéd utáni sziesztát velem töltött, a reggeli érkezésekkor pedig az időt viccek mesélésével töltöttük. Az utolsó napokban azt vettük észre, hogy minden gyerek velünk kezdte a reggelt, és beszálltak ők is a poénmesélésbe. Utolsó nap, mikor mindenki mindenkivel lefotózkodott, velem is készített egyet képet. Mire hazaértem, az lett a profil fotója! Addig csak barátként gondoltam rá, és ezt nem tudtam mire vélni. Senki sem szokott csak úgy kirakni egy lánnyal közös képet. Viszonoztam, és beállítottam én is, így közös lett a profilképünk. Bízott benne, és célozgatott rá, hogy reméli nem cserélem le egyhamar - sem őt, sem a fotónkat.

Úgy éreztem, hogy szerencsés vagyok és 16 évesen megtaláltam a lelki társamat. Egymás gondolatait találtuk ki. Nemcsak belsőleg, de külsőleg is nagyon hasonlítottunk: sokan azt hitték, hogy testvérek vagyunk, hisz ő is szőke volt, csak két fejjel magasabb, mint én. Sokan mondják egyébként, hogy illenek össze igazán, akik külsőleg is nagyon hasonlítanak egymásra.

Az egész nyarat végig beszélgettük. Én munkaidő alatt is leveleztem vele, ő pedig táborokban volt és mindig válaszolt, amikor lett egy szabad perce is. Üzengetett, hogy már most hiányzom neki 1 hét után, minden reggel velem ébred, mert arról az ébresztő zenéjéről mindig én jutok eszébe. Sokszor megkért, hogy ne feledkezzek meg róla sosem. Amikor nem volt net a laptopján, azt is miattam sajnálta. Megígérte, hogy egyszer meghív majd kajálni, és akkor kóstoltat velem ananászos ételeket, amiket ő is szeret, meg nézünk majd együtt olyan filmeket is, amiket nem ismertem akkor. Születésnapomon a családomon kívül ő hívott fel egyedül, hogy hallja a hangomat. Külön programot is szervezett, ami végül nem jött össze, mert egy kenu a lábára dőlt, de nem árulta el sosem, hogy mi lett volna az, mert "egyszer úgyis elmegyünk oda közösen, ha jobban lesz". Ezt akkor el is hittem. Ő is imádott fotózni, egymás képeit állítottuk be háttérképnek. Júliusban kérdezte meg, hogy nem lenne-e kedvem felmenni Pestre és együtt tölteni az augusztus 20-át. Naná, hogy beleegyeztem, sosem láttam még élőben a pesti tűzijátékot! Egy csodás napot töltöttünk együtt: a Citadelláról csodáltuk a várost, majd végigsétáltunk a rakparton, felfedeztük a Margit-szigetet, majd következett a tűzi játék. A nap folyamán készült rólunk közös kép, amit ő szerkesztett meg, én pedig kiraktam. Mikor elköszöntünk, megölelt. Azon a nyáron még egyszer találkoztunk, amikor a vidámparkba mentünk a két testvéremmel, ő pedig az utolsó pillanatban csatlakozott. Örültem neki, természetesen, még a szülinapi ajándékát is oda tudtam neki adni. És végre volt velem valaki, aki a zuhanós-fejen állós játékokra is felült velem. Mikor elbúcsúztunk, ismét a karjai között találtam magam. Olyan gondtalannak és felhőtlennek tűnt minden.Sokszor álmodtam még és vágytam legalább az ölelésére.

Nyár végén, mielőtt elköltözött volna Kecskemétre az egyetem miatt, írt, hogy reméli még találkozunk.

Ez volt az utolsó, amikor kedvesen váltott szót velem.

Sosem gondoltam bele, hogy mi lett volna, ha nem Kecskemétre megy tovább, hanem az én városomba tanulni, ugyanis az itteni fősulit is megjelölte, de az első helyre vették fel. Érdekes helyzet lett volna, de nem így hozta a sors.

Két hónap múlva, októberben beszéltünk csak újra, amikor lecserélte a közös képünket. Már nem is érdeklődött felőlem, hiába írtam neki, két mondatnyi chatelés után lerázott. 

Nagyon megbántott. Sokat sírtam miatta. Leginkább magamat egy drogoshoz tudnám hasonlítani, akinek hirtelen megvonták az adagját. Fájt. Nagyon fájt. Arról nem is beszélve, hogy eltaszított még a gyülekezettől, ami a tábort szervezte, és ahova szívesen jártam. Másfél év múlva tettem be oda a lábamat újra, és mint egy idegenre, úgy tekintett rám. Persze akkorra már volt barátnője. 

Tavaly próbálkoztam utoljára, amikor újra elmentem táborba segítőnek, és a vasárnapi gyüliben összefutottunk. Mikor meglátott, akkor csak köszönt, és a mellettem álló öcsémmel kezdett el beszélgetni...?! Két év után. Bravó. Én megpróbáltam kedves lenni, de ő nem érdeklődött felőlem.

Utólag persze kerestem magamban a hibát, hátha nem erősítettem meg, hogy ő is hiányzik nekem stb. De talán ezt többször nem rontom el, és megtanulom értékelni, amim van és kimutatni jobban az érzelmeimet.

Szerintem ez mindkettőnk bénasága volt.

A barátság szerintem egy baromi nehéz dolog, egyben nagyon szép is. A barátság a család és a szerelem mellett az egyik legfontosabb az emberi kapcsolatok között. A családra mindig lehet számítani, de a barátok jobb esetben nem jönnek-mennek, hanem kitartanak egymás mellett, akármilyen helyzet is áll fenn. És legkevésbé sem akarunk csalódni a másikban.

Kedves barátnőm!

Hogyan jutottunk el idáig? Már majdnem 4 évet a hátunk mögött tudhattunk legjobb barátnőkként, amikor jött A. Én nem irigykedtem, pedig nekem sosem jutott senki. De az, akivé mellette váltál, már nem tetszik. Folyamatosan bántottál ez alatt a 3 hónap alatt, mégiscsak a végkifejletet vetted észre, amikor már elfordultam tőled. Kicsit csalódtam benned, és abban, ahogy a világot kezdted el látni, mert nem ismertem rád. Már nem is érdekeltelek annyira, a mindennapi délutáni beszélgetéseink pedig már nem tartottak órákig. Úgy éreztem, mintha már A.-n kívül nem is lenne számodra más fontos.

Mikor márciusban K. buliján voltunk, és az öcsémet szidalmazta T. barátnője, te beszálltál és nagyon megbántottál. És te nem vetted észre, hogy a legjobb barátnőd öccse szent és sérthetetlen, pedig azelőtt őt "Öcsikédnek" nevezted... Én meg próbálok kiállni érte, de te folytatod. Miért? Mindig is tudtam, hogy a társaság középpontjában szeretsz lenni, de ilyenkor nem mellettem lenne a helyed? És ott lett volna az alkalom, hogy bocsánatot kérj, de te tartottad a véleményedet.

Be sem mutattad nekem A.-t. Mondhatnád, hogy te megpróbáltad, de én visszakérdeznék, hogy ez az akart lenni, amikor "édes hármasban" haza akartatok kísérni? Kössz. 10 perc alatt tényleg meg lehet ismerni valakit. Emlékszem, hogy múlt évben májusban, mikor a város egyik legaljabb csávóját szedted össze, az én véleményem számított először, így külön áthívtál magadhoz, hogy bemutasd nekem. És ez ellen nekem nem volt semmi kifogásom, boldog voltál mellette és jól sült el ez a találka. Most még ennyit se kértél tőlem, vagyis nem is adtál alkalmat arra, hogy véleményt alkossak róla.

Az csak más kérdés, hogy állandóan, de állandóan azt nyökögted nekem az utóbbi egy évben, hogy kéne nekem már egy pasi. Kösziiiii. Sokat segítesz vele... Akkor viszont nem ismersz, mert nem tudod, hogy én S.-ből csak tavaly gyógyultam ki... És nekem azért még mindig fáj. Te meg ezzel papolsz. Tök jó.

Ami pedig a legjobban idesegít, az a fránya telefonod. Mióta megkaptad az almás Nokiádat, azóta rajta függsz, plusz már az ezzel járó díszgazdagság is a fejedbe szállt. Megjátszod magad olyannak, amilyen talán te sosem leszel. Még anno te mondtad, hogy az idegesít a legjobban, ha valaki nálad van vendégségben és a telefonját nyomkodja. De te nem ugyanazt csinálod suliban? Már a lányok is rád szóltak,hogy társaságban nem illik. Ráadásul olyan vagy, mint valami drogos. Én értem, hogy osztálykiránduláson is beszélgetni szeretnél A.-val, de nem kell mindent dokumentálni és a kezedben tartva a telefonnal aludni el a kezedben. Ahelyett beszélgethettünk volna.

Ahol viszont betelt a pohár, az a szülinapod volt. Az volt a jéghegy csúcsa. Én annyit, de annyit gondolkodtam rajta, hogy 18. születésnapodra mit kapjál, hogy belesajdult az agyam is. Otthon ráadásul nem tudtam tanácsot kérni senkitől sem, mert ez az ajándék-mizéria mindig vitát vált ki. Amivel engem bántanak meg. Nem miattad, hiszen te egyedüli gyerek van, neked muszáj mindig valakire ráakaszkodnod, nem kell elosztani a pénzedet, idődet, szeretetedet, és neked belefér, ha a legjobb barátnődet elhalmozod ünnepekkor. Mert nincs testvéred, csak barátaid. De abból sok. Persze ez a természetedből is adódik. Állandóan a barátaidra támaszkodsz, de főleg rám. Aminek vannak pozitív és negatív oldalai is. És nem tehetek arról, hogy mi itthon 5-en vagyunk, te meg egyedül élsz anyuddal. Ráérsz ilyen dolgokra, hogy karácsonykor tudod, hogy mit kapok fél év múlva szülinapomra. És szerintem ezt normális esetben az ember viszonozni szeretné. Ráadásul 18. szülinapomra elvittél engem fürdeni a Szelidi-tóra, meg oda utcabálba táncolni. Én meg úgy gondoltam, hogy ezt viszonozni nem tudom április elején csak úgy egy kiruccanással. Így a jól kitalált ajándék mellett (ami tartalmazott egy zárható naplót, amit régóta szeretettél volna) kaptál egy szív alakú pizzát is, amit időre rendeltem meg, hogy friss legyen, ráadásul egy hétbe beletelt, mire titokban kiszedtem belőled, hogy mit nem szeretsz pizzán. És anyudat is rávettem, hogy semmiképp se egyetek pizzát, mert már pár hete sóvárogtál utána. Kértelek, hogy amikor átmegyek hozzád, hogy megköszöntselek, akkor legyél otthon csak egyedül. Ebbe 2 szándékom volt: egy, hogy a N.+Á. ne legyen ott, mert ők idegesítően buták, főleg együtt; kettő, hogy A. se legyen ott, mert nem akartam, hogy túlszárnyaljon az ajándékával, de ezt a problémát orvosolta az, hogy drága A. a vizsgája miatt sem tudott volna kb. este 9-nél előbb jönni. Ráadásul ezért nekem is támadtál aznap, mert szerinted nem akartam látni A.-t, amit nem akartam a szemedbe mondani, mert egy barátnőnek nem ez a dolga, de ez a kettesben töltött szülinap nem is jelentett volna problémát, mert te mondtad, hogy csak este jön. Nekem az az 1-2 óra bőven elég lett volna. De nem. Mire megérkeztem N. és Á. is ott volt, plusz anyud barátnője is. Nem erről volt szó. Én már kitaláltam, hogy a régi videóinkat nézegethetnénk, meg pizzáznánk... Aztán persze hamarabb hazamennék, mert másnap kémiaórám volt reggel, de ezt te tudtad. És persze N. és Á. elhalmoztak ajándékokkal, amik mellett az enyémek eltörpültek, és sütöttek neked tortát is, ami az én rendelt pizzámmal fel sem vette a versenyt... Mikor anyud hazaért és mosolyogva rám nézett, majd megkérdezte, hogy mit kaptál tőlem, akkor csak annyit mondtál neki, hogy egy zárható naplót, ami nem működik, meg egy pizzát, amit rendeltem (ez volt a lényege). És nem vetted észre, hogy ez engem mennyire megbántott. Hazafelé pedig el is áztam a hóesésben és már nem számított, hogy könnyek potyogtak a szememből...

És a pénz. A legmocskosabb dolog és a legundorítóbb. Nem, nem vagyok féltékeny a pénzetekre, félreértés ne essék, de ahogy sajnáltattad magad, hogy a ballagási bulid is több százezerbe fog kerülni és nem is volt beleszólásod a dologba, hogy milyen zene lesz, na ekkor döntöttem el, hogy nem kérek belőled. Botránkozzon ezen az, aki akar, de amikor te sajnáltatod magad amiatt, hogy majd a ballagási pénzedből te kocsit kapsz, meg jogosítványt, akkor elmehetsz te a sunyiba. De ezt el is mondtam neked, kerekedtek is a szemeid, de ez van. Mert te nem emlékszel arra, hogy kilencedikbe és tizedikbe ti milyen rossz anyagi helyzetben voltatok. De erre lehet nem is akarsz emlékezni. Meg kapsz természetesen saját lakást is jövőre, mert te nem laksz koleszban Pesten, á nem. Egy lakás, amiért nem kell megdolgoznod, nem kell tenned semmit. Cöhh, ráadásul A. is veled költözik be, a kollégiumából meg ki. Szeptemberben lesztek fél évesek. És úgy viselkedtek, mintha már két éve együtt lennétek. Nagyon fura. Én a párom anyjától soha nem fogadnám el azt, hogy összeköltözzek a barátnőmmel ilyen kevés idő után. Ingyen. Valami nem lenne okés. Egyszer poénból felhoztad, hogy együtt kéne majd laknunk egyetemi éveink alatt, de ha most én kerülnék ilyen helyzetbe, hogy veled kéne összeköltöznöm szeptembertől, sem fogadnám el. Nem.

Csináltattál tetkót is. Én nem ítéllek el miatta, mert már 2 éve is akartál. De akkor egy ártatlan napocskával megelégedtél volna a csuklódon. Most pedig egy divattetkót hordasz a nyakadon. Mert ajánlásomra elkezdted nézni a Trónok harca c. sorozatot, és onnan választottál egy idézetet. És most addig, amíg meg nem unod, avagy örökre azt viseled a nyakadon, hogy "Minden férfinak szolgálnia kell". Milyen pozitív. Én A. helyében tuti nem támogattam volna, vagy legalábbis újraelemeztem volna magamban a kapcsolatunkat, hogyha a barátnőm ilyet visel a nyakán, akkor rólam mit gondolhat vagy mi lehet az életfilozófiája. Múltkor láttam egy képet, amin ez az idézet volt: "A tetoválás a lelked kivetülése a bőrödre". Nem fűznék hozzá semmit.

Bár úgy néz ki, valamit jól csinálsz, mert sikerült már most minden. Már biztos, hogy mész színészi pályára, és van pasid, lesz lakásod, jogsid, autód. De ha jobban megnézem a helyzetedet, mégsem irigyellek. A pasiddal nem stimmel valami, ez biztos. Bár neked valószínűleg megfelel. Én a családomra nagyon büszke vagyok, és arra is, hogy anyu a testvérével sosem hagyja, hogy hosszabb távon rosszba legyenek, de nálatok ez sajnos nem így van - a pénz miatt. A színészi pályád is kétes, mivel csak egy OKJ-s képzésen veszel részt, de hivatalosan csak egy diplomával vesznek fel színházakba játszani.

Igazából mióta megtudtad érettségi előtt, hogy felvettek a színészképzőbe, onnantól tojtál arra is, hogy milyen lesz az érettségid. Ettől a mentalitástól is próbálom menteni magam. 

Sokat köszönhetek neked. Biztos nekem is kéne változnom, de ha te nem vagy képes változni, akkor hagyjuk. Már úgyis van új társaságod Pesten A. által, szóval rám nem lesz szükséged. Csak most kezdődik az élet. A középiskolai barátok közül nem sokan maradnak meg. Bár ez biztos emberfüggő is. Nem tudom mit hoz a nyár.

Kellene egyet beszélgetnünk, de nincsen erre energiám érettségi időszakban. És igazából te sem keresel; utoljára a "hogy vagy?" kérdésed szerintem márciusban hangzott el. Nem szeretnélek hátba szúrni. Vagy, hogy azt érezd, hogy járunk és egy akaratos barátnő vagyok.Bár te néha eddig is úgy viselkedtél. Én el akarlak engedni. Lehet nem tudsz eleget rólam, hogy örökre a barátnőm lehess.

Majd meglátjuk. Üdvözlettel: Barátnőd (?)

Néha szükségem van arra, hogy magam legyek a gondolataimmal. Egyszerűen besokallok, ha nem tudok kilépni csak egy percre is a mókuskerékből. Ezt szolgálja szerintem majd ez a blog is. :) 

A blog ötlete egyik kedves barátnőmtől jött. Igazából ez az első blogom, és szerintem az utolsó is. Sajnos a naplómat nem tárolom olyan helyen, hogy ne tudjon beleolvasni senki sem itthon. Másrészt sosem tudok kibeszélni magamból mindent. Ráadásul a gépelés gyorsabb. :P 

Magamról nem nyilatkoznék, semmi érdekes. Éppen érettségire készülök. Majd ha rám tör a pánik, vagy ha megkapom, hogy hova vesznek fel, akkor eldől, hogy a jövőmmel mi lesz. És remélem nem lesz sírás.